Arcus Környezetvédő Egyesület

Újfalu. Egy eldugott, kis település, melyet még a szomszédos községek is alig-alig ismernek. Gyakran megesik, hogy összetévesztik a közeli Szabadka egy azonos nevű városrészével. Mások azonnal egy azonos nevű bánáti falura gondolnak, és nagyot néznek, mikor én, aki itt élek, elmagyarázom, hol is van Újfalu. Nem bonyolult. Bácska északkeleti részén bújik meg, Magyarkanizsától délnyugatra. Magyarkanizsa község legkisebb települése, és egyben a legfiatalabb is. Az ismeretlen kis falu közvetlen szomszédja a magyarlakta Orom, és a zömében szerbek lakta Velebit.

A történet egészen a második világháború utáni első években kezdődött. Mindezt megelőzte a magántulajdonban lévő földterületek államosítása. Ezek a szántóföldek adták az alapot annak a mezőgazdasági birtoknak, amely ennek a falunak szíve, lelke és gerince volt. A házakat a munkások részére építették. Az úgynevezett verett falú házak a tervek szerint csillagot formáltak volna. Tervezőjük, egy szovjet építészmérnöknő így álmodta meg, és a falu eredetileg a Csillagfalu nevet kapta volna. A történet azon része nem ismert, hogy végül miért is nem épült meg a teljes falu. Mivel azonban a csillag nem készült el, már a név sem állta meg a helyét. Újfalu lett a neve, mert akkor még igazán új volt.

Érdekessége, hogy bár típusházakról beszélünk, mégsem voltak egyformák. A mai Jókai Mór (akkor még Edvard Kardelj) utca első része, amely a birtokhoz közelebb esik, úgynevezett ikerházakból áll. Ezek az ikerházak két családnak adtak otthont. Abban az időben a családok nem három-négy főből, hanem gyakran nyolc-tíz főből álltak. Az idősebbek elmondása alapján néha még a garázst, vagy más melléképületet is szobává alakították, ha egy-egy újonnan idetelepült munkás számára nem volt már hely. Az építkezések nyomai a mai napig láthatóak a közfalakon. Egy-egy ablak vagy ajtó eltüntetése még hatvan év múlva is meglátszik ezekben a házakban, attól függően, hogy mennyire volt hozzáértő az, aki az átalakítást végezte.

A kezdeti időszakban az infrastruktúra sem állt a helyzet magaslatán. A vizet egy közös kútból húzták, majd később már két háznak volt saját kútja. Akik használták ezeknek a kutaknak a vizét, azt mesélik, hogy bővizűek voltak, a vizük pedig minőséges. Az áramellátást helyileg oldották meg. A már említett Jókai Mór utca első házát akkor tejházként használták, és itt működött a falu villanytelepe is. Akik még emlékeztek rá, azt mondták, egy traktor segítségével üzemelt a villanytelep. Reggel hét és este tíz óra között villanykörték világítottak a szobákban, és rádió szólt, vagy nézhették a televíziót. Később azután jött a vezetékes ivóvíz, és a falut a villanyhálózathoz csatolták. Közben a mezőgazdasági birtokon gőzerővel folyt a munka. Magyarok, szerbek, bosnyákok, horvátok dolgoztak együtt, cserélődtek, jöttek-mentek. Gabonaféléket, ipari növényeket termesztettek, baromfit, sertést, szarvasmarhát, lovakat és juhokat neveltek, hizlaltak, vettek, eladtak. A birtoknak saját vágóhídja is volt, előbb a villanytelep mellett, majd egy újabb építésű, célnak megfelelő épületben.

A falunak akkoriban saját pékje is volt. A pékség épületébe költözött be később a birtok igazgatósága, némi átalakítás után. Sőt, a pékséggel szemben fekvő kocsma épületét munkásétkezdévé alakították. A kezdeti nehézségek ellenére ez a három utca (Jókai Mór, Herceg János, Móricz Zsigmond) az 1948-as népszámlálási adatok szerint mégis 435 lelket számlált. Természetesen nem nagy lélekszám a szomszédos Oromhoz képest, amely már akkor is jóval nagyobb és népesebb volt. Ám a későbbi, valamint a jelenlegi adatokhoz képest az akkori lélekszám csúcsteljesítménynek számított a faluban. 1953-ban már valamivel kevesebben, 429-en éltek itt. Ezt követte az 1961-es népszámlálás, amikor már csupán 390-en voltak. Még később, 1971-ben Újfalu népessége már 332, tíz évvel később, 1981-ben pedig hirtelen 300 főre csökkent. 1991-ben, váratlan fordulatként 336 lakost számláltak. A 2002-es népszámlálás eredménye azonban aggasztó: 211 fő. Ez a szám 2015-re mindössze 92 főre csökkent. Az utolsó adatot gyors fejszámolással hoztam össze, mert már annyira kevesen élünk itt, hogy fejben képes vagyok megszámlálni az embereket. És egyre fogyunk. Sok az idős ember, magas az elhalálozások száma. A fiatalok, akik ide születtek, itt nőttek fel, és talán itt képzelték el életüket, elmentek, vagy éppen arra készülnek, hogy elmenjenek, minél messzebbre. Nem ritkán hallom ezt: csak minél messzebbre innen. Itt már nincs semmi. Persze, hogy nincs, mert elmegyünk, mert elmentek, és mert a falu szíve, lelke és gerince megsemmisült. A birtok, ami az itt élőknek megélhetést, fizetést, nyugdíjat biztosított, szép lassan elindult az enyészet felé. De ez sem ment egyik napról a másikra. Eleinte észre sem vettük. Nekem gyermekként csak az tűnt fel, hogy már nincsenek a lovak, amiket szerettem. Mindez az 1990-es évek közepén történt.

A ’90-es évek végén az akkori igazgató, akit mindenki jó emlékezetében őriz, meghalt. Egy ideig megbízott igazgató és igazgatótanács irányította a vállalatot, de akkor már nagyon sokan tudták, hogy itt a vége, közeleg az elkerülhetetlen privatizáció. És, mint a privatizáció esetében általában, két lehetőség volt: vagy megerősödik a vállalat, és akkor visszatér az élet a faluba is, vagy még jobban tönkremegy, és vele semmisül meg a falu is. Sajnos az utóbbi lehetőség vált valóra. Azóta a birtok már kétszer gazdát cserélt, de minden cserénél csak rosszabb lett a helyzet.

Ha végigmegyek az utcánkon, azt látom, hogy minden második ház üres. Az egyik ki is dőlt a múlt évben, rá a járdára. Eltakarítottuk, mást nem tehettünk. Ha benézek a birtok udvarára, azt látom, hogy a régi takarmányraktár teteje már sehol sincs, és az egykori savanyító ablakait is elvitték oda, ahol nagyobb szükség volt rájuk. Ugyanígy mennek el az emberek is oda, ahol nagyobb szükség van rájuk. Egy nap üresen marad az utolsó ház is, és akkor a legfiatalabb település megszűnik létezni. Megsemmisül, mint Macondo. Kialszik a csillag, ami sohasem létezett.

További képek Újfaluról a galériában tekinthetőek meg!

Sihelnik Ágnes