Arcus Környezetvédő Egyesület

Az elmúlt két évtizedben, részben a problémák súlyosbodásából és elmélyüléséből kifolyólag, részben pedig az internet rohamos terjedésének köszönve számos környezet- és természetvédelmi téma került élőtérbe. Számos probléma, így az éghajlatváltozás vagy a biológiai sokféleség csökkenésének kérdése a szakemberek mellett egyre több laikust is foglalkoztat. Figyelemfelkeltő akciókból és kampányokból nincs hiány, viszont ezek nagy része a szakértelem hiánya és a különböző érdekek miatt vagy az elmélet szintjén maradnak, vagy csak felületesen érintik a problémákat és nem kínálnak igazi megoldásokat. Soha nem volt ennyi „szakértő”, aki a számítógép előtt üldögélve akarja megoldani a világ gondjait. Az agrobiodiverzitás témaköre, azaz az ember által termesztett növények és tenyésztett állatok változatosságának kérdése a háttérbe szorul és még az ilyen „kanapéaktivizmus” szintjén sem foglalkoznak vele. Az említett kérdéskör azonban sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, főleg egy olyan világban, ahol az emberek többsége már nem képes megtermelni a betevő falatot. Ennek oka lehet a tudatlanság, az elveszett tudás, mivel elég csak egy nemzedéknyi idő és a teljesen hétköznapi dolgok is feledésbe merülnek. A városi lét, a nem megfelelő törvényi előírások, valamint a lehetőség hiánya is fontos tényező. Végül pedig figyelembe kell venni egy fontos társadalmi tényezőt: a gazdálkodók nem kapják meg a kellő tiszteletet, a munkájuk nincs megbecsülve. Tehát nem is csoda, hogy a fiatalok nem akarják bepiszkolni a kezüket. A világ egyik legnemesebb foglalkozása, a családi gazdálkodás kiment a divatból. A családi gazdálkodás visszaszorulásával együtt a termesztett növények és háziállatok genetikai változatossága is lecsökkent és ez a folyamat napjainkban tovább folytatódik.

Hogyan jutottunk ide?

A gazdálkodás számtalan változáson ment át a történelem folyamán, a rendszer fejlődött és átalakult, de az átalakulás mértéke felgyorsult és egyre gyorsul az ipari, valamint az ún. „zöld” forradalom kezdete óta. A 18. század második felében kibontakozó ipari forradalom és a 20. század közepén a mezőgazdaságban és az állattenyésztésben jelentkező nagy fordulat, számos újítást hozott, ami megváltoztatta a gazdálkodási módot és megnövelte az ember környezet átalakító képességét is. A változások országonként és régiókként más-más időpontban indultak be, de a végeredmény világszerte hasonló lett: lecsapolt mocsarak, feltört gyepek, a még megmaradt erdők további irtása. Sajnos ez a folyamat még napjainkban is tart és egyre nagyobb méreteket ölt. A táj átalakítása megváltoztatta a gazdálkodás módját, elterjedt a belterjes tartásmód, ami a 20. század második felére egyeduralkodóvá vált. A réti és erdei legeltetést felváltotta az istállózott tartás, a szántóföldi termelés pedig elindult a nagyüzemi termelés felé. A változatos haszonvételt felváltotta a monokultúra. A régi világban kialakult fajták nem tudták felvenni a harcot és a kihalás szélére kerültek.

Az úgynevezett „zöld” forradalom óriási előrelépést jelentett az emberiség számára, elterjedtek a gépek, a műtrágyák, a vegyszerek és az antibiotikumok, melyek a hozamok és a termelékenység addig nem látott növekedését hozták. De ahogy az lenni szokott, nem ismerve a határokat, gőzerővel megindultunk a lejtőn.

Hogy rossz irányba indultunk, az a genetikailag módosított organizmusok (GMO) megjelenéséből és elterjedéséből is látszik. Ma már tudjuk, hogy a GMO-k károsan hatnak a környezetre, a természetre, a gazdálkodókra és a társadalom egészére egyaránt. Ennek ellenére a géntechnológiával foglalkozó cégek hatalma egyre csak növekszik, és ez kihatással van az agrobiodiverzitásra is, mivel az általuk terjesztett technológiák a természetüknél fogva nem tudják támogatni a fenntartható és változatos gazdálkodást.

A vásárlói szokások és a fogyasztói társadalom „vívmányai” sem viszik előre az ügyet. A megváltozott vásárlói szokások számtalan fajta és változat visszaszorulásában és eltűnésében játszott szerepet. A mangalicára, mint első osztályú zsírsertésre a napraforgóolaj elterjedése után csak a fogyasztók egy szűk köre tart igényt. A globalizált mezőgazdaság tönkretette a Földközi-tenger mellékére jellemző olajfaligetek nagy részét, így manapság már nem ritka, ha egy olasz vagy francia szakács az ételét napraforgóolajban készíti el. Sőt, még a napraforgóolaj is „veszélybe” került, elterjedt a pálmaolaj, melyet általában szegény országokban termelnek meg, nagy környezeti ártalmak mellett, az esőerdők és a helyi lakosság kárára. A politikai tényezők pedig érdekes módon mindig a nagyvállalatok malmára hajtják a vizet, a központosított és nagyipari gazdálkodás mindent felőröl.

Miért olyan fontos?

A változatos, decentralizált termelés és a régi fajták termelésbe vonása növeli az élelmiszerbiztonságot és csökkenti bizonyos piacok kiszolgáltatottságát a globális gazdasági viharokkal szemben. A legutóbbi (de nem utolsó) világjárvány, és az orosz-ukrán háború miatt kialakuló helyzet is mutatja, hogy milyen gyenge lábon áll a világ élelmiszertermelése. Sokszor csak a politika és a spekuláció miatt keletkezik ellátási zavar, ami a helyzet abszurditását tükrözi.

Ma már köztudott tény, hogy a klímaváltozás miatt jelentkező időjárási szélsőségek világszerte terméskieséseket okoznak. A kedvezőtlen állapotokhoz való felkészülés rendkívül fontos, mivel csak így tudjuk az emberiség hosszú távú megmaradását biztosítani. Az alkalmazkodásban számos régi, a szélsőséges időjárást jól tűrő fajta és hibrid tud a segítségünkre lenni. Használatuk többféle módon történhet: fel lehet őket használni változatlan formában, ott ahol a mai fajták már nem tudnak fennmaradni vagy, mint kiindulópont a jövőbeli nemesítésekhez.

A témakör még egy fontos kérdése a génrezerv fenntartása. Az ily módon fenntartott állományok, legyen szó növényekről vagy állatokról, értékes gének „raktárai” lehetnek, amelyeket felhasználhatunk a jövőben. Ilyen lehet egy-egy bizonyos betegséggel szemben ellenálló burgonyafajta vagy a hőséget és a mostoha tartásmódot jól tűrő juhfajta.

A gazdálkodásnak van egy kulturális vonatkozása is, a népi szokások és hagyományok jelentős része a paraszti léthez kötődik. Úgy ahogy egy szép festményt, vagy egy régi épületet meg akarunk őrizni az utókor számára, ugyanúgy meg kell óvnunk az őseink által létrehozott fajtákat is. Gondoljunk csak arra, hogy a puszta szürkemarhákkal és rackákkal az igazi, nem pedig Holstein-fríz marhákkal és Ile de France juhokkal.

Mi lehet a megoldás?

A kialakult kedvezőtlen helyzet rendezéséhez komoly szemléletváltásra van szükségünk, valamint szembe kell néznünk a kellemetlen tényekkel. A szomorú valóság pedig az, hogy a jelenlegi gazdasági-politikai rendszer belátható időn belül nagyon nehezen fog megváltozni. Sőt, a helyzet évről-évre egyre rosszabb. Ezért a szűkös időt mesebeli elméletek kidolgozása helyett gyakorlati munkára kell fordítani, ami rövid időn belül nagy változásokat tud hozni. Röviden, kezünkbe kell venni a dolgokat.

Vegyük először az állami támogatásokat. Számos ország szaktárcája anyagi támogatást nyújt az úgynevezett őshonos háziállatokkal és haszonnövényekkel foglalkozó gazdáknak. Az elképzelés jó, de a támogatás alapú rendszer csak addig működhet, ameddig van rá pénz. A juttatások visszaesésével együtt a gazdálkodók lelkesedése is csökken. Olyan termelési rendszereket kell kidolgoznunk, amelyek gazdasági hasznot hoznak a termelőknek, még abban az esetben is, ha elmaradnak a támogatások. A régi fajták használatát különböző mértékben be tudjuk építeni a modern gazdálkodásba, ilyen módon biztosíthatjuk a magas termelékenységet és örökségünk védelmét. Németországban, a baromfiágazatban dolgozó szakemberek egy csoportja által elvégzett hosszabb távú kutatás eredményei bizonyítják, hogy igenis lehetséges a hagyományos helyi és a modern, nemzetközi baromfifajták kombinálásával piacképes termelést elérni. A kísérletben az állatok takarmányában a szójababot helyben megtermelt lóbabra cserélték, így csökkentve a környezeti terhelést. Jó példa arra, hogyan lehet enyhíteni a konvencionális és a biotermelés közötti ellentéteket.

Segítséget és útmutatást kell biztosítani a termelőknek a régi-új rendszerre való átálláshoz, és ami a legfontosabb, meg kell velük értetni, hogy egy megfelelően kialakított rendszer pénzügyileg is sikeres tud lenni. Motivált farmerek nélkül nem lehet eredményeket felmutatni.

A hagyományos genetikát fel tudjuk használni a gyengébb termőhelyeken, valamint jószág esetében olyan legelőkön, ahol a modern fajták nem tudnak megmaradni, a klímaváltozás pedig csak növelni fogja az ilyen kedvezőtlen adottságú területek arányát. A fajtaválaszték átgondolása mellet pedig szükség van a régi tudás felelevenítésére is. A legeltetéses állattartásnak, a színvonalas gyepgazdálkodásnak és az ártéri gazdálkodásnak sokkal nagyobb szerepet kell adni a jövőben.

Nem csak a pusztuló környezet, hanem az egyre gyengébb gazdasági mutatók is a változások fontosságát mutatják. A nagyipari mezőgazdaság nagy hozamokra képes, de a magas hozamok nagy befektetéseket, azaz nagy inputokat követelnek. Ha más nem, az üres pénztárca meg tudja változtatni a termelők gondolkodását.

Rajtunk áll tehát, hogy melyik irányba indulunk el: folytatjuk-e a természetet és az embereket kizsákmányoló nagyipari őrületet vagy megindulunk a változás útján, egy élhetőbb jövő felé.

Roman Andrej

‹‹‹ vissza