Beszéljünk egy kicsit az én érdekes, ötvenhat fős osztályomról, ahová tizenhat gyerek, és negyven bagoly jár!
Nap mint nap, ha kinézünk az osztályterem ablakából, legalább negyven baglyot pillanthatunk meg. Nagy, gömbölyű szemeikkel kíváncsian néznek be a tanórákra, ahol ők is biztosan szívesen részt vennének. Ezekre az állatkákra az osztályunk eddig mindig vigyázott, ám egy nap észrevettem, hogy a fiúk krétával dobálják őket. Nagyon felhúztam magam, ezért úgy döntöttem, hogy odamegyek, és rájuk szólok.
– Kérlek, ne dobáljátok őket, mert a végén még megsérülnek! – mondtam kicsit bátortalanul.
– Nem mindegy neked, hogy mi mit csinálunk? – vágott vissza szörnyen modortalanul Pisti.
Erdei fülesbagoly fióka (Photo: Sihelnik József)
Nem akartam velük veszekedni, ezért inkább visszaültem a helyemre, és elsírtam magam. Igazából nem tudtam, hogy azért sírok, mert ilyen undokul beszéltek velem, vagy azért, mert azok a szegény állatok nem tudnak tenni a dobálás ellen semmit. Vége volt az iskolának, ezért én is ugyanúgy, mint a többi osztálytársam, elindultam haza. Amikor a fához értem, megláttam egy szegény kis baglyot a földön feküdve. A fiúk eltalálták a szemét krétával, és a szédüléstől leesett a fáról. Nagyon megesett rajta a szívem, hát úgy döntöttem, segítek neki. Visszamentem az iskolába a technika dobozomért, és egy rongyért. Beletettem őt a dobozba a rongy segítségével, és elindultam az állatorvoshoz.
– Szegény párának nagyon megsérült a szeme. Tudnál róla gondoskodni két hétig, amíg fel nem épül? – kérdezte tőlem az orvos.
Először nagyon meglepődtem, de végül így feleltem:
– Igen, megpróbálom. De mégis, mi lenne a feladatom? – kérdeztem, mivel pót bagolymama lettem.
– Felírok neki egy szemcseppet, amit minden nap be kell adnod neki. – adta ki a parancsot a doktor bácsi.
– Köszönök mindent! – mondtam, majd kiléptem a rendelőből.
Haza érve anyukám egy kicsit meglepődött, de mivel szereti az állatokat, megengedte, hogy nálunk lábadozzon. Elneveztem a kicsit Bogyónak. Teltek múltak a napok, és Bogyóval nagyon jól összebarátkoztunk. Letelt a két hét, és szárnyas kis barátom újra egészséges volt. Visszavittem őt az orvoshoz. Alaposan megvizsgálta, és így szólt:
– A fióka újra egészséges! Látom, hogy jól gondját viselted. Ezért büszke vagyok rád! – mondta az orvos elismerően.
– Most szabadon kell engedni? – kérdeztem könnyezve.
– Tudom, hogy nagyon megszeretted, de neki a természetben a helye. – mondta az orvos.
Tudomásul vettem, és úgy döntöttem, hogy másnap korábban megyek az iskolába, és szabadon engedem. Az iskola felé menet nagyon fájt érte a szívem, de tudtam, hogy ez így helyes. Odaértem a fához, és láttam, hogy egy bagoly le sem veszi a szemét Bogyóról, így hát rájöttem, hogy biztosan ő az anyukája. Megöleltem, és elbúcsúztam tőle, majd egy lelógó faágra helyeztem. Rögtön az anyukájához ment, aki nagyon örült, hogy visszakapta a kicsinyét. Akkor már nem voltam szomorú, mert tudtam, hogy Bogyó jó helyen van, a szerettei között.
Ezek az állatok rendkívül érdekesek, de ami még fontosabb, hogy nagyon okosak, ezért vigyáznunk kell rájuk, mert ha nem gondoskodunk róluk, könnyen kipusztulhatnak.
Kántor Mónika, Mohács